Lehetne így
Cambridge-be, O-nak
Lehetne kiabálni is.
Nem találom a szavakat,
hiába keresem, a szekrény
alatt is néztem, nem, nem,
nincsenek sehol.
Ki kellene beszélni mindent.
Akkor nem lenne semmi
háború, akkor nem lehetne!,
fiókból, ha előszedett mondat,
még az is segít.
Lehetne így, együtt, magányosan.
Menekült vagy, ahogyan én is.
Elhagyott szavakat keresek,
hogy végre elmagyarázzam,
mit is, és miért.
Váltott lovakkal sietek hozzád.
Mikéntha pakk
Cambridge-be, O-nak
Becsomagol. A fájdalom.
Mikéntha pakkot kapnál valahonnan.
Így mondták régen. És az, ami van,
nem múlik el soha. Lehetne halálos
seb – vér ömlik belőle.
A fájdalom beburkol, lassan.
Magad is csomaggá alakulsz.
És falevél-szomorúságod
arról beszél, hogy vesztessé
lettél – valami háborúban.
Felveszem csonthideg kabátomat.
Szembesítés – Szonjával
Dosztojevszkijnek is
Lehajolni a hatalomért, mondta.
Csak ennyit akartam, tette hozzá.
És semmi, de semmi nem volt
a tekintetében, csupán üresség.
Kiállasz majd a keresztútra?
Szonja kérdése. Váratlanul.
Miféle keresztútra? Ő? Soha.
Semmiféle bűn. A mások!
Azok, akik ott! Igen, ők azok!
Hajolj meg a négy égtáj felé!
Feladni, ami vagyok?, kérdezte.
Magamat megtagadni? – Ki ez?
Miféle nő?, valami prostituált,
mit tudhat ő arról, amit én?
Mondd el mindenkinek: Öltem!
Az ország, a hatalom – enyém.
A bírák? Arcképem az, szemben,
ott, a falon, ahol szintén vagyok.
Ki vagy te? Kinek a nevében?
A keresztúton állasz, ítélet alatt.
Lehajoltam és megragadtam,
minden az enyém, suttogta.
Az ország, a hatalom nevében,
a dicsőség – nem lehet Istené.
Élő halott, örökké szenvedni fogsz.
(Megjelent az Alföld 2022/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Damó István grafikája.)
Hozzászólások